Budaörs története

A budaörsi németek története

Budaörs területén a rendelkezésre álló források szerint már négyezer évvel ezelőtt is éltek emberek. A vaskor vége után a kelták, utánuk a rómaiak töltötték e helyen mindennapjaikat. Budaörs első okleveles említése 1243-ból való. Bár néhány adat szerint maradtak itt páran, akik átvészelték a török veszedelmet, a felszabadító harcok idején, a 17. század végére szinte teljesen elnéptelenedett Budaörs. A török uralom végét követő újratelepítés Gróf Zichy Péter felesége, gróf Bercsényi Zsuzsanna nevéhez fűződik. 1718-ben visszaváltotta nevére a községet, és ebben az időben kezdődött el a németek betelepítése is. Az új telepesek Budaörsöt és környékét gazdaságilag is felvirágoztatták, az 1730-as évektől megkezdődött a templom és az iskola építése.

Településünk már a kora középkorban és a török hódoltság idején is bortermelő vidék volt. A szőlőkultúrát azonban a német telepesek hozták magukkal. A szőlőtermelés virágzásának a filoxérajárvány vetett véget, mely után a lakosság más módon próbált megélni. A gyümölcstermesztés hozta meg számukra az igazi áttörést és a gazdálkodás fellendítését, őszibarackunk hamarosan országos hírűvé vált.

A betelepülőkkel együtt iparosok is érkeztek, hamarosan felélénkült az ipari tevékenység is. A budapesti Örsöd-dűlő és a mai Dobogó-dűlő közötti völgyben keserűvíztelep működött, mely vízből külföldre is szállítottak. Budaörsön a piktortégla készítésének is nagy múltja volt, már az 1880-as években gyártották. A budaörsi pezsgőbor-gyár különlegessége, a „Pannónia-sect” osztrák és olasz földön is ismert volt.

Budaörs fejlődésének üteme a 19. században gyorsult fel jelentősen, amelyben a Bécs–Budapest vasútvonal kiépítése nagy szerepet játszott. A vallási-kulturális hagyományok egyike az egyházi ünnepen, Úrnapján készített virágszőnyeg volt, amely a régió legszebb alkotásainak egyikévé vált. Budaörs sokadik virágzását és felemelkedését az 1946-os hazai német lakosság kitelepítése törte ketté, amelyre az országban elsőként nálunk került sor. Egy hónap alatt a község gyakorlatilag teljesen kiürült, a vonatok meg sem álltak Németországig. A kitelepítés nem ért véget: 1947 augusztusában újabb családokat telepítettek ki a későbbi NDK területére. Bár Budaörs lakosságának döntő többségét elűzték a településről, a német hagyományok a családok körében tovább éltek.

A rendszerváltozás után 1994-ben megalakuló Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzata a helyi német épített, szellemi és tárgyi örökség megóvását és újjáépítését tűzte céljául. Ennek keretében újultak meg a település kápolnái és teremtődött újjá a Budaörsi Passiójátékok hagyománya is Budaörs Város Önkormányzata pénzügyi támogatásával.

Budaörs történetével, népi kultúrájával kapcsolatban számos kötet látott napvilágot, elsősorban Filipszky Istvánnak, Grósz Andrásnak, Dr. Kovács József Lászlónak és Steinhauser Klárának köszönhetően. Ezek megtekinthetők a városi könyvtár elektronikus könyvtárában. http://www.budaorskonyvtar.hu/elektronikus/elektronikus_index.php

Budaörssel kapcsolatban további fontos információk az alábbi linkeken érhetők el: www.budaors.hu, www.brke.org, www.csikipihenokert.hu

Dr. Gajdos-Frank Katalin PhD,

www.heimatmuseum.hu

Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény (Heimatmuseum)

Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzat

A Kőhegyi Kápolna története
Írta Grósz András

Budaörs egyik legjelentősebb látnivalója a Kőhegyen álló kápolna, amelynek története szorosan összekapcsolódik a település több mint két évszázados német múltjával. Ennek kezdete a XVIII. század első felére tehető, amikor a települést birtokló Zichyek – a Habsburg-udvar politikáját követve és számos földbirtokos családhoz hasonlóan – a Német-Római Birodalomból érkező németeket telepítettek Budaörsre. A település a török kiűzése után az ország egyes területeihez hasonlóan gyakorlatilag néptelen volt. A német telepesek elsősorban föld- és szőlőműveléssel, valamint gyümölcstermesztéssel foglalkoztak, később pedig sokan közülük helyi iparosként tevékenykedtek. A településen mozgalmas egyesületi élet alakult ki, amelyre – önszerveződése és önállósága mellett – a lakosság mély vallásossága és erős római katolikus lelkülete volt jellemző. A német lakosság évtizedek alatt olyan jól működő, organikusan fejlődő közösséggé változott, amely kialakította a maga gazdasági, kulturális és vallási struktúráit. A község német lakosságának nagy részét a második világháború után a kollektív bűnösség jegyében Németországba űzték el; ez pótolhatatlan és tragikus emberveszteséget jelentett Budaörs számára. Az 1946/47-es budaörsi kitelepítések egy német identitásában erős, de szülőföldjéhez való hűségében megkérdőjelezhetetlen gazdatársadalom szétverését jelentették. Ezzel együtt a több mint kétszáz éves német jelenlét eredményeként a település olyan jelentős épített emlékekkel bír, amelyek ma is meghatározzák az 1986 óta városi ranggal bíró Budaörs jellegét és arculatát.
A katolikus templom a település egyik központja, amelyet 1745-ben Nepomuki Szent János tiszteletére szentelt fel Helmár János plébános, bár a szakrális hely csak a XIX. század első felében nyerte el mai arculatát. (Budaörs 1744-től rendelkezett önálló plébániával, először az Esztergomi Főegyházmegyéhez tartozott, majd 1993-ban az egyházmegyei határok rendezésekor a Székesfehérvári Egyházmegyéhez került.) A Budaörsön épülő kápolnák közül nem a kőhegyi az első, hiszen 1808-ban az egykori falu határán, a mai Farkasréti úton, majd 1817-ben a Kálvária-dombnál már emeltek kápolnát, de megépítésének előzményei, története, az építő személye és az építményhez fűződő emlékek révén mégis a Kőhegyi-kápolna mondható a legjelentősebbnek. Már keletkezésétől fogva számos tanulmány, újságcikk és visszaemlékezés íródott történetéről, ugyanakkor az eddig megtalált forrásokat rendszerező, ill. az alig kutatott dokumentumokat (pl. az esztergomi Prímási Levéltár és a Budaörsi Római Katolikus Plébánia vonatkozó iratanyaga, a Wendler-család leszármazottainak iratai) módszeresen feldolgozó tudományos igényű munka még nem készült a témával kapcsolatban. Ez a kiadvány egyrészt ezen kutatásokat kívánja elősegíteni, másrészt kísérletet tesz arra, hogy a jelenlegi ismeretek alapján összefoglalja és minél szélesebb körben megismertesse a Kőhegyi-kápolna történetét.

Wendler Ferenc életét, valamint a Kőhegyi-kápolnával kapcsolatos eseményeket elsősorban a családi feljegyzések és krónikák, ill. a későbbi tanulmányok alapján rekonstruálhatjuk. Ezek több ponton ellentmondanak egymásnak, így az adatok további kutatásokat tesznek szükségessé. A történetben számos legendás és népi vallásosságra utaló elem is megtalálható, ugyanakkor az alaptörténet kiemelt figyelemre tarthat számot. A Kőhegyi-kápolna építője, Wendler Ferenc jámbor és mélyen vallásos földműves család gyermekeként látta meg a napvilágot 1815. június 29-én Budaörsön. Dédapja, Wendler Kristóf a pestisjárványt követő második betelepítés idején, az 1740-es években települt a szászországi Meissenből Budaörsre. A család eredetileg evangélikus volt, de miután letelepedett a községben, áttért a katolikus hitre. A források szerint a Wendlerek már 1788tól készítették a budaörsi úrnapi virágszőnyeg egyik kápolnáját. Ezt a hagyományt Wendler Ferenc is szerette volna folytatni, ám helyette testvérei kapták meg ezt a feladatot. Valószínűleg ennek kiváltására és az Oltárszentség iránti tiszteletből vállalta el 1838 és 1846 között, hogy minden évben Péter-Pál napján (június 29.) biztosítja a templom gyertyaszükségletét. Ezt a feladatot később apja és rokonai vették át.
Wendler Ferenc 1835-ben vette feleségül Frank Jozefát, akitől András fia született. Wendler először 1841-ben álmodott Szűz Máriával, majd 1847. június 29-i álmában a Kőhegyen ásott egy vadrózsabokornál és minden rózsában Jézus anyjának arcát látta meg. Riedl Ferenc helytörténész szerint a rózsaszirmokon már ez állt: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.” Június 30-i álmában egy egyre növekvő úrnapi kápolnáról álmodott, amelyet második feleségével, Hartmeyer Rozáliával díszített. Őt felesége 1850-ben bekövetkezett halála után vette nőül, akitől négy lánya született. 1849-ben Wendler ismét a Szűzanyával álmodott, aki védelmezően takarta be köpenyével, majd Wendler kérdésére igennel felelt arra, hogy szolgálhatja-e őt. (A köpeny a keresztény szimbolikában Mária oltalmának jelképe.) 1853 júliusában Wendler Ferenc agyagbányában dolgozott, amely beomlott, ám a szerencsétlenséget túlélte, s ezt a csodás esetet Szűz Máriának tulajdonította. 1854. június 29-én, 39. születésnapján ismét Szűz Máriával álmodott, ebből Wendler már egyértelműen arra következtetett, hogy Istennek és Jézus anyjának tervei vannak vele. Ugyanebben az évben december 3-án testvérével, Antallal felment a Kőhegyre és megjelölte azt a rózsabokrot, amelyen hét évvel korábbi álmában Szűz Mária arcát látta. Elhatározta, hogy azon a helyen kápolnát emel a Szűz-anyának, majd még ugyanazon a napon tervéről tájékoztatta Brunner János plébánost, akinek álmait is elmondta. Papja figyelmeztette a várható anyagi terhekre, ám a Wendler-család minden vagyonát lekötötte biztosítéknak az épület létrehozására. Ebben az időszakban több alkalommal is megkísértette a Sátán, annak érdekében, hogy elálljon kápolnaépítési tervétől. Wendler kísértéseivel szemben Szent Mihály arkangyalhoz könyörgött, s hitét megerősítette azáltal, hogy műve létrehozásával hányan fognak megtérni és nyernek üdvösséget. Ezekről beszámolt Brunner plébánosnak is, akinek már egyértelműen arról beszélt, hogy a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére szeretné a kápolnát megépíteni, ahogy 1847-es álmában látta. Ez idő tájt, 1854. december 8-án hirdette ki Rómában IX. Pius pápa Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának hittételét. A dogma lényege, hogy Mária, Jézus anyja különleges kegyelem által soha nem követett el bűnt, mivel Isten eleve megóvta őt az áteredő bűn hatásától. Ezt a tökéletes védettséget nevezzük szeplőtelen fogantatásnak. A plébános jelentést tett az ügyről Scitovszky János esztergomi érseknek, akinek később a kápolna építési terveit is elküldték. Riedl Ferenc feljegyzései alapján a pápa 1854. december 20-án beleegyezett a kápolna felépítésébe, amelynek elkészültére és gondozására Wendler Ferenc és családja kötelezettséget vállalt. (Az elkövetkező kutatásoknak kiemelt figyelmet kell szentelniük a pápa, az esztergomi érsek és a plébános közötti, kápolnával kapcsolatos esetleges levelezéseknek.) Scitovszky érsek 1855 februárjában engedélyezte a kápolna felépítésének terveit, bár nagyobb méretet javasolt. Ugyanebben az évben május 5-én Brunner plébános helyezte el a kápolna alapkövét, majd megkezdődött az építkezés, amelyet – az elbeszélések szerint – a Sátán meg-megújuló, Wendlert szándékában megingatni kívánó kísértései próbáltak gátolni. Egy alkalommal Wendler már-már az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott, ám a Szűzanya újbóli megjelenése visszatérítette vállalt küldetéséhez.
A kápolnát már Dobronyi Mihály plébánossága idején 1855. október 15-én szentelte fel Peitler Antal későbbi váci püspök. Hosszú körmenet vonult a Kőhegyre, az egész falu sajátjának érezte az eseményt. Az ünnepi szentbeszédet Krotky József, a Központi Papnevelő Intézet spirituálisa tartotta, aki prédikációjában a következőket mondta: „Ó, Ti boldog budaörsiek! Falutok egyik lakója, nevén kell neveznem, Wendler Ferenc jámbor cselekedeteivel kitüntette magát. Csontjai majd elporladnak egyszer, de a neve akkor is híres lesz. Mária, a Szeplőtelenül Fogantatott otthona áll itt. E helység nevét megjegyzik, és ez örök időkre feljegyezve marad!” A hagyomány szerint a kápolna szentelésére IX. Pius pápa Mária-szobrot küldött Rómából, amelyet először a templomban őriztek. A források arról számolnak be, hogy a szobrot Bécsben készítették, ám pontos eredete máig bizonytalan. Az alkotás kb. 70 cm magas, fából készült, Szűz Máriát 12 csillaggal, kék palástban ábrázolja.
1856-ban állították fel a kápolna mellett a Szentháromság-szobrot. 1857-ben meghalt Wendler Ferenc második felesége is, ezután kezdett Wendler kereszt alakú barlangot vájni a kápolna melletti sziklába, annak érdekében, hogy felköltözzön műve mellé. Ugyanebben az évben létrehozta a Wendler Ferenc-féle Szűz Mária Alapítványt a kápolna fenntartására. 1875-ben az esztergomi érsek megerősítette az alapítvány érvényességét, Wendler pedig alapítványi összegét kiegészítette, arra a célra, hogy minden év október 15-én, Avilai Szent Terézia ünnepén a kápolnánál énekes misét tartsanak. 1878 februárjában Wendler Ferenc felköltözött a hegyre és remeteként barlanglakásában lakott, életét a kápolna gondozásának szentelte. Családja gondoskodott róla, hideg élelemmel látta el, ám Wendler továbbra is a legnagyobb egy-szerűségben, kiemelkedő jámborsággal élt a hegyen. A kápolna őszi búcsúnapján és más alkalmakkor sok zarándok és érdeklődő kereste fel az általuk „szent embernek” nevezett Wendlert, akinek alkotása Budaörsön kívül is óriási ismertségre tett szert. Sokan jöttek Vértesacsáról, Etyekről, Torbágyról, Zsámbékról, Budakesziről, Budafokról, Budáról, Törökbálintról, Diósdról, Budatétényből, Nagytétényből, Dunaharasztiból, Taksonyból, Csepelről, Soroksárról, Érdről és Vecsésről is. Bonomi Jenő néprajzkutató szerint számos csodás gyógyulás is történt a helyen, ám ezekről a családtagok nem készítettek feljegyzéseket. 1893-ban Wendler Ferenc fia, András házat épített a hegyen és apja mellé költözött, ápolta őt és gondoskodott a kápolnáról. 1896-ban a kápolna területére tulajdonosként bejegyezték a Wendler Ferenc-féle Szűz Mária Alapítványt. 1897. február 21-én elhunyt Wendler Ferenc, sírját a kápolna mögötti helyen jelölte ki. Valószínűleg ezekben az években került a Kőhegy sziklájára vaskereszt is.
Wendler Ferenc fia, András az első világháborúig a hegyen élt és gondozta a kápolnát. 1903-ban Vaszary Kolos esztergomi érsek engedélyezte a Wendler-család kérését, hogy a kápolna búcsúnapját a hideg idő miatt ne október 15-én, felszentelésének ünnepén, hanem Szűz Mária születésnapján, Kisboldogasszony ünnepén, szeptember 8-át követő vasárnap tartsák. A nem Budaörsről érkező zarándokok száma Wendler Ferenc halála után erőteljes csökkenésnek indult, részben ezért jellemezte Bonomi a községet elfelejtett zarándokhelyként az 1930-as évek elején írt tanulmányában.
Wendler András 1920-ban halt meg, ezt követően a kápolna ügyeinek intézését Wendler Ferenc második házasságából származó unokája, Grósz Mátyás vette át. 1931-ben a család átadta a kápolna gondozását a Budaörsi Római Katolikus Egyházközségnek. A kápolna és környéke ismét népszerűbbé vált az 1933 és 1939 között zajló kőhegyi Passiójátékok megrendezésével, amikor évente több ezer ember érkezett a községbe. 1936-ban egy viharban megrongálódott a kápolna tornya, amelyet kijavítottak és később átalakítottak. Grósz Mátyás 1943-ban a kápolnát át kívánta építeni és ehhez terveket is kidolgozott. A második világháború idején a kápolnát több katonai belövés érte, amelyeket a Wendler-család még ideiglenesen helyreállított. Sík Zoltán plébános 1945 májusában az egyházmegyének küldött jelentésében arról számolt be, hogy a rongálódások mellett a Kőhegyi-kápolnát – a többi kápolnával és emlékhellyel együtt – kifosztották. Az 1945. szeptemberi kápolnabúcsú jó alkalom volt a hatóságoknak arra, hogy számos budaörsit internáljanak, rendőri őrizet alá helyezzenek. A budaörsi németek döntő részének 1946/47-ben történt tragikus kitelepítése után a kápolna és környezete gazdátlanná vált, állapota folyamatosan romlott. A kápolna mellett álló kőkorpusz és Szentháromság-szobor elpusztult, Wendler Ferenc sírját feldúlták, a szikla tetején álló millenniumi keresztet vasgyűjtésbe vitték. A Passió épületeit lerombolták, a kápolna is egyre rosszabb állapotba került. A Szűz Mária-szobrot a Wendler-rokonsághoz tartozó Kruck József őrizte meg és a Komárom-Esztergom megyei Mocsára menekítette. Az 1950-es évekre a kápolna teljesen eltűnt a Kőhegyről.
Az 1990-es években a rendszerváltozás után először a kőhegyi Szűz Mária-szobor került a kutatások középpontjába. 1996-ban Úrnapjára Kruck József egy napra Budaörsre hozta, majd 1997 őszén Szentgyörgyvölgyi Zoltán plébános és Wittinghoff Tamás polgármester kérő levele alapján kisebb küldöttség vitte Mocsáról Budaörsre a szobrot, miután annak őrzője véglegesen átadta nekik. A kápolna újjáépítésének tervét a Ritter Imre elnök vezette Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzata vetette fel. Az épület tervrajzait és történetét elsősorban Kovács József László egyetemi tanár, a Heimatmuseum első igazgatója tárta fel. A kápolna újbóli felépítése érdekében a helyi német önkormányzat kezdeményezésére, a budaörsi kitelepített németeket összefogó Budaörser Heimatverein közre-működésével adománygyűjtés kezdődött. A kizárólag magánadományokból épült kápolna alapkövét 2003. május 5-én tette le Varga János plébános, Ritter Imre német nemzetiségi önkormányzati elnök és Kovács József László múzeumigazgató. Az új kápolnát a régi tervei alapján Orbán Tibor tervezte. A felszentelésre 2003. október 15-én került sor, amelynek keretében Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök áldotta meg a kápolnát több száz hívő jelenlétében. Alig egy évvel később, 2004 szeptemberében a kápolna két harangját és a Rákos Péter szobrászművész által alkotott Szentháromság-szobrot is felszentelték. 2008 őszén Takács Nándor nyugalmazott püspök áldotta meg az egykor a kápolna mellett álló kőkorpuszt, amelyet – Budaörs Város Önkormányzatának anyagi támogatásával és Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzatának szervezésében – Seregi József alkotott újjá. A kőhegyi sziklán az 1950-es évekig álló keresztet is újjáöntötték és a Budaörser Heimatverein anyagi támogatásával még 1995 júniusában ökumenikus szertartás keretében szentelték fel eredeti helyén. A Kőhegyi-kápolnában évente több alkalommal mutatnak be szentmisét: Húsvéthétfőn, Úrnapján, szeptember 8-án Kisboldogasszony ünnepén, az ünnepet követő vasárnapon, a kápolna szentelésének napjához (október 15.) legközelebb eső vasárnapon és december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén.

Die Steinbergkapelle
Übersetzung: GJ

Eine bedeutende Sehenswürdigkeit in Budaörs ist die auf dem Steinberg stehende Steinbergkapelle, deren Geschichte sich eng mit der über zwei Jahrhunderte währenden deutschen Vergangenheit der Siedlung verbindet. Die Anfänge sind in der ersten Hälfte des 18. Jahrhunderts zu suchen, als die Besitzer der Gemeinde, die Familie Zichy – der Politik des Habsburger Hauses folgend und ähnlich zu anderen Großgrundbesitzern – deutsche Familien aus dem Deutsch-Römischen Kaiserreich in Budaörs ansiedelten. Das Gebiet war nach der Vertreibung der Türken, so wie auch in anderen Landesteilen, praktisch menschenleer. Die deutschen Siedler beschäftigten sich in erster Linie mit Ackerwirtschaft, Wein- und Obstanbau, später wurden viele von ihnen Handwerker. Es entstand ein reges Vereinsleben, welches vom tiefen Glauben und dem römisch-katholischen Geist der Bevölkerung gekennzeichnet war. Die Deutschen wurden in einigen Jahrzehnten zu einer gut funktionierenden, sich organisch entwickelnden Gemeinschaft, die ihre eigenen wirtschaftlichen, kulturellen und religiösen Strukturen herausbildete. Der größte Teil der der deutschen Bevölkerung wurde nach dem zweiten Weltkrieg im Sinne der Kollektivschuld nach Deutschland vertrieben. Dies bedeutete einen unersetzbaren und tragischen Menschenverlust für Budaörs. Die Vertreibungen 1946/47 zerstörten eine Landwirten-Gemeinde, die eine starke deutsche Identität, aber auch eine unanfechtbare Treue zum Vaterland aufwies. Wegen der über zweihundert jährigen Anwesenheit der Deutschen besitzt die Ortschaft solche Baudenkmäler, welche das Profil von Budaörs, das seit 1986 einen Stadtrang besitzt, bestimmen. Die katholische Kirche ist eine der Zentren der Siedlung. Sie wurde 1745 vom Pfarrer János Helmár zu Ehren von Johannes von Nepomuk eingeweiht.
Unter den Kapellen in Budaörs ist die auf dem Steinberg nicht die erste, denn 1808 wurde an der ehemaligen Grenze des Dorfes auf der heutigen Farkasréti Straße bereits eine Kapelle errichtet, dann 1817 beim Kalvarienberg, aber wegen ihrer Vorgeschichte und den Umständen ihrer Entstehung ist die Steinbergkapelle die bedeutendste. Bereits seit ihrer Errichtung wurden zahlreiche Studien, Artikel und Erinnerungen über ihre Geschichte geschrieben, aber eine methodische, wissenschaftliche Quellen-Arbeit entstand bis jetzt nicht.

Das Leben von Franz Wendler, sowie die Ereignisse im Zusammenhang mit der Steinbergkapelle können wir in erster Linie anhand der Aufzeichnungen und Familienchroniken, bzw. der späteren Studien rekonstruieren. Es sind zahlreiche märchenhafte und volkstümlich-religiöse Elemente im Umlauf, aber die Grundgeschichte selbst ist beachtenswert. Der Erbauer der Steinbergkapelle, Franz Wendler, wurde in einer friedlichen und tief religiösen Bauernfamilie am 29. Juni 1815 in Budaörs geboren. Sein Urgroßvater, Christoph Wendler kam nach der Pestseuche, in einer zweiten Ansiedlungswelle aus dem Sächsischen Meißen nach Budaörs. Die Familie war ursprünglich evangelisch, aber sie gingen nach der Ansiedlung zum katholischen Glauben über. Laut Quellen haben die Wendlers bereits ab 1788 einen der Altäre des Blumenteppichs zu Fronleichnam angefertigt. Diesen Brauch wollte auch Franz Wendler fortsetzen, aber diese Aufgabe erhielten seine Geschwister. Wahrscheinlich übernahm er deshalb und wegen der Verehrung des Heiligen Sakraments, dass er von 1838 bis 1846 am Peter-Paul Tag (29. Juni) für die Kerzen in der Kirche sorgt.
Franz Wendler heiratete 1835 Josefa Frank, mit der er einen Sohn, Andreas bekam. Wendler träumte zum ersten Mal 1841 mit der Jungfrau Maria, dann träumte er am 29. Juni 1847, dass er auf dem Steinberg an einem Wildrosenstrauch grabe und in jeder Rose das Gesicht Muttergottes erblicke. Laut des Ortshistorikers, Franz Riedl stand auf den Rosenblüten: „Ich bin die Unbefleckte Empfängnis“. In seinem Traum am 30. Juni träumte er über eine immer größer werdende Fronleichnamskapelle, die er mit seiner zweiten Ehefrau, Rosalia Hartmeyer schmückte. Er heiratete sie nach dem Tod seiner Frau 1950 und bekam vier Töchter mit ihr. 1849 träumte Wendler erneut mit der Heiligen Jungfrau, die ihn schützend mit ihrem Mantel umhüllte, und auf seine Frage, ob er ihr dienen dürfe, mit Ja antwortete. Im Juli 1853 arbeitete Wendler in einer Lehmgrube, in der er verschüttet wurde, aber er überlebte das Unglück. Dieses wunderbare Entkommen schrieb er der Jungfrau Maria zu. Am 29. Juni 1854, an seinem 39. Geburtstag träumte er erneut mit der Jungfrau Maria und er schloss davon eindeutig darauf, dass der Herrgott und die Mutter Jesu Pläne mit ihm hätten. Im selben Jahr, am 3. Dezember ging er mit seinem Bruder Anton auf den Steinberg und markierte jenen Wildrosenbusch, in dem er sieben Jahre zuvor im Traum das Gesicht der Jungfrau Maria sah. Er beschloss, an jener Stelle eine Kapelle für die Heilige Jungfrau zu errichten und setzte davon noch am selben Tag den Pfarrer Johann Brunner in Kenntnis, dem er auch über seine Träume berichtete. Der Pfarrer machte ihn auf die materiellen Lasten aufmerksam, aber die Familie Wendler setzte ihr ganzes Hab und Gut als Versicherung für den Bau ein. In dieser Zeit wurde er öfters vom Satan heimgesucht, der ihn vom Bau der Kapelle abzubringen versuchte. Wendler betete zum heiligen Michael und festigte seinen Glauben auch durch die Hoffnung, dass durch sein Werk viele die Seligkeit erlangen werden. Darüber sprach er auch mit Pfarrer Brunner, dem er schon eindeutig sagte, er möge die Kapelle der Unbefleckten Empfängnis widmen, wie er das in seinem Traum 1847 sah. In dieser Zeit, am 8. Dezember 1854 verkündete Pius IX. in Rom das Dogma von der unbefleckten Empfängnis Mariens. Das Wesentliche dieses Dogmas ist, dass Maria, die Mutter Jesu niemals gesündigt hat und durch Gottes Schutz niemals von der Erbsünde befleckt wurde. Diesen besonderen Akt der Prävention nennt man Unbefleckte Empfängnis. Der Pfarrer meldete diesen Fall dem Erzbischof in Gran/Esztergom, János Scitovszky, dem sie später auch die Baupläne der Kapelle zuschickten. Laut Aufzeichnungen von Franz Riedl stimmte der Papst am 20. Dezember 1854 dem Erbauen der Kapelle zu, für dessen Fertigstellung und Pflege sich die Familie Wendler verpflichtete. Im selben Jahr, am 5. Mai legte Pfarrer Brunner den Grundstein für die Kapelle und es begannen die Bauarbeiten, die laut berichte, durch Heimsuchungen an Wendler, vom Satan immer wieder behindert wurden. Einmal trieb es Wendler schon fast an die Grenze des Selbstmordes, aber das erneute Erscheinen der Jungfrau lenkte ihn zu seiner angenommenen Mission zurück.
Die Kapelle wurde in der Amtszeit von Pfarrer Mihály Dobronyi am 15. Oktober 1855 von Antal Peitler, späterem Erzbischof von Waitzen/Vác eingeweiht. Eine lange Prozession zog zum Steinberg, das ganze Dorf wollte an diesem Ereignis teilhaben. In seiner Festrede sagte József Krotky, Spiritual des Zentralen Pfarrerbildungsinstituts: „Oh, Ihr glücklichen Budaörser! Einer von Euch, ich muss ihn beim Namen nennen, Franz Wendler, zeichnete sich durch seine frommen Taten aus. Seine Knochen werden einst zu Staub, aber sein Namen bleibt immer noch bekannt. Es steht hier das Heim von Maria, der Unbefleckt Empfangenen. Der Name dieses Ortes wird aufgezeichnet und für die Ewigkeit eingeprägt!“ Laut der Überlieferung schickte zur Kapellenweihe Papst Pius IX. eine Marien-Statue aus Rom, die anfangs in der Kirche aufbewahrt wurde. Die Quellen berichten darüber, dass die Statue in Wien angefertigt wurde, aber die genaue Herkunft ist bis heute ungewiss. Das Kunstwerk ist etwa 70 Zentimeter hoch, aus Holz und zeigt die Jungfrau Maria mit zwölf Sternen, in blauem Umhang.
1856 wurde die Heilige Dreifaltigkeitssäule neben der Kapelle aufgestellt. 1857 starb auch Franz Wendlers zweite Frau, danach begann er eine kreuzförmige Höhle in den Berg zu graben, um auf den Berg, neben sein Hauptwerk zu ziehen. Im selben Jahr gründete er zum Erhalt der Kapelle die Franz Wendler Jungfrau Maria Stiftung. 1875 bekräftigte der Bischof von Gran/Esztergom die Gültigkeit der Stiftung, und Franz Wendler ergänzte die Gründungssumme für die Zielsetzung, dass jedes Jahr am 15. Oktober, zum Fest der Heiligen Theresia zu Avila bei der Kapelle eine Messe mit Gesang abgehalten werde.
Im Februar 1878 zog Franz Wendler auf den Berg, wohnte als Eremit in seiner Höhlenwohnung, widmete sein Leben der Pflege der Kapelle. Seine Familie versorgte ihn mit Lebensmittel, aber Wendler lebte weiterhin in der größten Einfachheit und in besonderer Sanftmut auf dem Berg. An der Kirchweih der Kapelle im Herbst und zu anderen Anlässen besuchten viele Pilger und Interessenten den als „heiligen Mann“ bezeichneten Wendler, dessen Werk auch außerhalb von Budaörs große Bekanntheit erlangte. Viele Leute kamen aus Vértesacsa, Etyek, Torbágy, Zsámbék, Budakeszi, Budafok, Buda, Törökbálint, Diósd, Budatétény, Nagytétény, Dunaharaszti, Taksony, Csepel, Soroksár, Érd und Vecsés. Nach Meinung des Volkskundlers Eugen Bonomi geschahen zahlreiche wunderbare Heilungen an dem Ort, aber darüber machten die Familienmitglieder keine Aufzeichnungen. 1893 baute Franz Wendlers Sohn, Andreas ein Haus auf dem Berg und zog zu seinen Vater. Er pflegte ihn und sorgte für die Kapelle. 1896 wurde für die Umgebung der Kapelle die Jungfrau Maria Stiftung von Franz Wendler als Eigentümer eingetragen. Am 21. Februar 1897 verstarb Franz Wendler, seine Begräbnisstätte wünschte er sich auf dem Gebiet hinter der Kapelle. Wahrscheinlich wurde auch in diesen Jahren auf die Spitze des Steinberges das Eisenkreuz aufgestellt. Der Sohn von Franz Wendler, Andreas lebte bis zum Ersten Weltkrieg auf dem Berg und pflegte die Kapelle. 1903 gestattete der Erzbischof von Gran/Esztergom, Kolos Vaszary, dass die Kirchweihfeier der Kapelle wegen dem kalten Wetter nicht am 15. Oktober, am Tag ihrer Einweihung, sondern am Geburtstag der Jungfrau Maria, zu Mariä Geburt, am Sonntag nach dem 8. September abgehalten wird. Die Zahl der Pilger, die nicht aus Budaörs kamen, nahm nach dem Tod von Franz Wendler markant ab. Unter anderem deswegen bezeichnete Bonomi in seiner Studie zu Beginn der 30er Jahre die Ortschaft als einen vergessenen Wallfahrtsort.
1920 starb Andreas Wendler, daraufhin übernahm der Enkelsohn aus der zweiten Ehe von Franz Wendler, Matthias Grósz die Verwaltung der Kapelle. 1931 übergab die Familie die Betreuung der Kapelle der Budaörser Römisch-Katholischen Kirche. Die Kapelle und ihre Umgebung wurden zwischen 1933 und 1939 wegen den Passionsspielen, die von mehreren tausend Zuschauern besucht wurden, wieder populär. 1936 beschädigte ein großes Gewitter den Kapellenturm, der renoviert und im Nachhinein umgebaut wurde. 1943 wollte Matthias Grósz die Kapelle umbauen und hat dazu auch Pläne erarbeitet. Während des Zweiten Weltkrieges trafen die Kapelle mehrere Einschüsse, die von der Familie Wendler noch provisorisch repariert wurden. Pfarrer Zoltán Sík schrieb in seinem Bericht an die Diözese im Mai 1945, dass außer den Beschädigungen die Steinbergkapelle, sowie andere Kapellen und Gedenkstätten, ausgeraubt wurden. Die Kapellenkirchweih im September 1945 war eine gute Gelegenheit für die Behörden, zahlreiche Budaörser zu internieren, sie unter polizeiliches Gewahrsam zu nehmen. Nach der tragischen Vertreibung der budaörser Deutschen 1946/47 blieb die Kapelle ohne Aufsicht, ihr Zustand verschlechterte sich laufend. Das Steinkreuz und die Heilige Dreifaltigkeitssäule neben der Kapelle gingen zugrunde, das Grab von Franz Wendler wurde zerstört, das Millenniumskreuz auf dem Gipfel brachte man zum Alteisen. Die Kulissen der Passion wurden abgetragen, auch der Zustand der Kapelle wurde immer schlimmer. Die Statue der Jungfrau Maria wurde von einem Verwandten der Familie Wendler, von Josef Kruck gerettet und nach Mocsa (Komitat Komárom-Esztergom) gebracht. In den 1950er Jahren war die Kapelle vom Steinberg völlig verschwunden. Nach der politischen Wende kam in den 1990 Jahren zuerst die Marien-Statue vom Steinberg ins Visier der Forschungen. 1996 brachte sie Josef Kruck zu Fronleichnam für einen Tag nach Budaörs, und im Herbst 1997 holte sie anhand eines Bittschreibens von Pfarrer Zoltán Szentgyörgyvölgyi und des Bürgermeisters Tamás Wittinghoff eine kleine Delegation in Mocsa ab, nachdem ihr „Hüter“ die Statue ihnen endgültig übergab. Das Neuerbauen der Kapelle schlug die von Emmerich Ritter geleitete Deutsche Nationalitäten Selbstverwaltung vor. Die Baupläne und die Geschichte des Gebäudes erforschte in erster Linie Universitätsprofessor und Direktor des Heimatmuseums, József László Kovács. Für die Neuerrichtung der Kapelle begann auf Initiative der örtlichen deutschen Selbstverwaltung und unter Mitwirkung des Budaörser Heimatvereins, der die ausgesiedelten Deutschen aufgriff, eine Spendenaktion. Der Grundstein, der ausschließlich aus Spenden erbauten Steinbergkapelle wurde am 5. Mai 2003 von Pfarrer János Varga, vom Vorsitzenden der Deutschen Nationalitäten Selbstverwaltung, Emmerich Ritter und vom Museumsdirektor, József László Kovács niedergelegt. Die neue Kapelle wurde anhand der alten Pläne von Tibor Orbán geplant. Die Einweihung fand am 15. Oktober 2003 statt, in dessen Rahmen Antal Spányi, Bischof von Székesfehérvár im Beisein von mehreren hundert Gläubigen die Kapelle segnete. Knapp ein Jahr später, im September 2004 wurden auch die beiden Glocken der Kapelle und die von Bildhauer Péter Rákos gefertigte Dreifaltigkeitssäule eingeweiht. 2008 segnete Nándor Takács, Bischof in Ruhestand, den Steinkorpus neben der Kapelle, der mit der finanziellen Unterstützung der Stadt Budaörs unter Organisierung der Deutschen Nationalitäten Selbstverwaltung, von József Seregi neugestaltet wurde. Das bis zu den 1950er Jahren auf der Spitze des Steinbergs stehende Eisenkreuz wurde ebenfalls neugegossen und bereits im Juni 1995 im Rahmen einer ökumenischen Veranstaltung durch Unterstützung des Budaörser Heimatvereins an seinem ursprünglichen Platz eingeweiht. In der Steinbergkapelle werden mehrmals im Jahr Messen abgehalten: am Ostermontag, zu Fronleichnam, am 8. September zu Mariä Geburt, am Fest der Unbefleckten Empfängnis.